Forrás: Wikipédia
A cselló (gordonka, kisbőgő) egy nagy hangterjedelmű basszus fekvésű vonós hangszer, és hasonlóan eme hangszercsalád (hegedű család) többi tagjához, vagyis a hegedűhöz, a brácsához és a nagybőgőhöz, ez a hangszer is négy húrral rendelkezik, melyek kvint távolságra vannak egymástól. A nagybőgő és a mélyhegedü közt a középső helyet foglalja el alakjára és hangterjedelmére nézve.
A legmélyebb húr, vagyis a csellón elérhető legmélyebb hang a nagy C, ezt követi a nagy G, a kis D és kis A húrok. Így a cselló hangolása pontosan egy oktávval van lejjebb a brácsához képest, egy oktávval és egy kvinttel a hegedűhöz képest.
A hegedűvel és a brácsával ellentétben ezen hangszert játék közben a földre kell támasztani és ülve játszani rajta.
A csellónak szánt kották basszuskulcsban, esetleg tenorkulcsban (ez egy fajta C-kulcs), vagy esetenként violinkulcsban íródnak. A violinkulcsos írás elsősorban a barokk zene időszakában volt kedvelt, igaz ekkor a G-kulcsban leírtakat egy oktávval lejjebb kellett játszani.
Mély hangjai kitűnően betöltik a zenekari basszus szólam funkcióját. A magas regisztere pedig képessé teszik vezető dallamok játszására is. Mivel a csellistának bal kezével nem kell tartania a hangszerét, szabadabban mozoghat a hangszer fogólapján. Bár nagyobb távolságokat kell bejárnia a bal kéznek, mint mondjuk a hegedűnél, ez a cselló sajátos játéktechnikájával nem okoz nagyobb problémát.
A cselló a hegedű után a legdallamosabb vonós hangszer, melynek hangja legközelebb áll az emberi hanghoz.
Etimológia
A cselló név az olasz violoncello (= kis violone) kifejezésből jön, ami utal a származására is: az idejétmúlt violonének a viola da braccio családból származó megfelelője. A magyar név egyébként téves; a cello egyszerűen csak a kicsinyítőképző a szóból.
A hangszert korábban (lásd lejjebb) basszushegedűnek hívták, (németül: Bassvioline, Bassgeige, franciául: basse de violon ill. olaszul: basso di viola da braccio). Később a hegedű violoncino becézgetését kapta a hangszer. A violone (szószerint nagy viola) mindig is azokat a hangszereket jelezte, amelyek nagyobbak és mélyebbek voltak a normál basszus hangszereknél. Giulio Cesare Arresti 1665-ben íródott 12 triószonáta c. művében használja először a csellóra a kis violone megnevezést, amiből végül is kialakult a mai név.
Az eredeti magyar neve a kisbőgő. A gordonka a cigány nyelvből került át a magyarba. Manapság az előbbit szinte soha, az utóbbit viszont nagyon gyakran használjuk.
A cselló története
Cselló elölről, oldalról...
Elterjedése nagyjából a hegedűvel egyidőben történt. Közeli rokona még a Viola da gamba, vagy másnéven térdhegedű, bár az már egy másik hangszercsalád, egyedül a cselló játéktechnológiája származik onnan (ill. maguk a hegedűk a fidulák és a gambák kereszteződéséből jöttek létre). Egyes régi portrékon a csellót áll alá tették, mint valami óriási hegedűt - ez is jelzi, hogy kezdetektől a viola da braccio család tagja volt.
A gordonkát kezdetben F-c-g (ez még a viola da bracciók háromhúros szakaszából való), majd B1-F-c-g hangolással használták (ez a hangolás Angliában és Franciaországban egészen a 17. század végéig elterjedt volt). Ebben az időben a hangszert basszushegedű néven illették.
Majd végül megjelent (és kb. 1730-tól Európa-szerte elterjedt volt már) a mai napig érvényes C-G-d-a hangolás. Ez köszönhető a fémmel körülfont bélhúrok megjelenésének is (eredetileg tisztán bélhúrokat használtak), amelynek helye Bologna volt, időpontja pedig 1660 körül. Ezáltal egy finomabb basszus hang jöhetett létre a hangszeren. A bolognai hangszerészek arra használták fel ezt az új találmányt, hogy kisebbítsék a hangszer méretét, amely ezáltal szólórepertoár megszólaltatására is alkamassá válik a hangjának rezgésszámának növekedésével és a méret csökkenésének köszönhető egyszerűbb játékmódnak, amely által a virtuóz darabok megszólaltatása is lehetségessé válik. Persze lettek hátrányai is. A vékony hangja nem tette alkalmassá arra, hogy a továbbiakban is az együttesekben egyedül ő töltse be a basszus szólamot, azóta kell a basszust duplázni egy violone, vagy később egy nagybőgő segítségével.
1700 körül az olasz játékosoknak köszönhetően a cselló Nyugat-Európában is elterjedt, annak ellenére hogy a fentebb említett korai csellókat (basszushegedűket) még egy évszázadig használták Franciaországban és Angliában. A hangszer mérete, neve és hangolása időtől és földrajzi elhelyezkedéstől függően változott. Ezek egységesítése 1730 és 1750 körül ment végbe.
Mivel a cselló, mint szóló- és basszus hangszer egyaránt igen nagy népszerűségre tett szert, így a neves hegedűkészítők el is kezdtek ilyen hangszereket gyártani. Híresebb csellókészítők: Andrea Amati, Gasparo da Salo, Giovanni Paolo Maggini és Antonio Stradivari.
Az első mai napig fennmaradt csellót Andrea Amati építette 1572 körül. Itt már teljes mértékben érvényesültek a hegedű hatásai (tehát az összes gambára utaló vonás eltünt, a cselló egyébként a hegedű méreteinek kb. kétszerese). Ez már körülbelül a mai cselló paramétreivel rendelkezett.
A csellóból kifejlődött öthúros változat is, legalább is Michael Praetorius fejében mindenképpen. Ez F1-C-G-d-a hangolással jött volna létre. Amúgy tényleg létrejött ötthúros cselló, csak e húrral kiegészítve. Ez lenne a violoncello piccolo.
A cselló a 19. század elején, a hegedűhöz és a brácsához hasonlóan átment egy modernizáláson. A régebbi hangszer főbb eltérései a mai hangszerhez képest:
- az íves és eltérő formájú nyak (ez jobban passzolt a barokk basszusgerendához és húrozáshoz),
- a két lyuk a hangszer alján, ahova valamilyen madzagot lehetett befűzni (ezek a szállítás és a játék megkönnyítésére jöttek létre); manapság egy fém vagy rosszabb esetben műanyag rúd található, a tüske (amely egyébként a hangerő növelését is szolgálja, mivel bizonyos rezgések a földön keresztül is terjednek),
- a modern vonók befele görbülnek és a kápánál fogják őket; a barokk vonók kifele görbülnek és a súlypontnál fogják őket,
- régebben a húrok bélből voltak és csak a C, illetve G húr volt fémmel körülfont; manapság a tisztán fémhúrok dominálnak,
- nem voltak finomhangolók,
- a húrok rezgése sokkal nagyobb, ezáltal egy hangosabb, direktebb hang jön létre, kevesebb felhanggal.
A mai formáját és beosztását Tardieu francia abbénak tulajdonítják, aki (a Pallasz Nagy Lexikona szerint) az egyik legnagyobb mestere, virtuóza is volt ennek az új hangszernek.
Érdekesség még Hermann Ritter viola bassája, amely a viola altánál kétszer nagyobb hangszer. Ritter ezt javasolta 1905-ös új vonósnégyes-tervében. Azóta csak az elektromos csellót találták fel, illetve baritonhegedű néven van képviselője a hegedűoktettben is. Érdekes korábbi próbálkozások korábbról még a Viola da Spalla, Viola pomposa és a Violoncello piccolo.
A csellóoktatás története
Nem sok tanulási célokra szánt anyag keletkezett a 18. század előtt, és azok is csak éppen hogy a legalapabb dolgokat tartalmazták. A legkorábbi teljes csellóiskola valószínűleg Michel Corrette Méthode, thčorique et pratique. Pour Apprendre en peu de temps le Violoncelle dans sa Perfection c. alkotása (Párizs, 1741).
További híres csellótanárok a régi zene időszakából: Jean Louis Duport, Bernhard Romberg, Friedrich Dotzauer, Friedrich Kummer és Sebastian Lee
A mai cselló nagy mesterei: a magyar Perényi Miklós, Susanne Hirzel, Hans-Peter Linde, Friss Antal, Egon Saßmannshaus, Gerhard Mantel és Werner Thomas-Mifune, Yo-Yo Ma és a már elhunyt Jacqueline du Pré.
Cselló a komolyzenében
Irodalma, a zongora, az orgona és a hegedű irodalma után a leggazdagabb. A csellót nagyrészt a komolyzenében alkalmazzák. Kezdetben csak a continuo szerepét töltötte be, de mára része a szimfonikus- és vonószenekaroknak.
Ezen együttesekben a csellók száma hat hat és nyolc között mozog, de ritkább esetekben tizenkettő is előfordulhat. Általában a karmester és a közönség jobbján (a benne ülő játékosok szemszögéből a bal oldalon) foglalnak helyet a szinpad elülső részén, az első hegedűvel szemben. Habár egyes zenekarok szeretik kicserélni őket a brácsákkal, hogy a csellisták üljenek középen, míg a külső rész a brácsásoké. A szólógordonkás ül az „első széken”, ő határozza meg a vonásnemeket, konzultál a többi vonós vezetővel, illetve a szóló állásokat jjátsza.
A csellók a zenekarok elengedhetetlen részei; mindenfajta zenekari műben találkozhatunk velük, és sok darabban találkozhatunk a cselló(k)ra írt szólórész(ek)kel. Mivel ez egy basszus hangszer, általában a harmónia alapját kell nyújtaniuk, de sok esetben a dallamot is ők viszik. Természetesen léteznek csellóversenyek is. A gordonka azonban nemcsak a zenekarban és a kamarazenei művekben játszik nagy szerepet, hanem mint szólóhangszer is: a hegedű után ez a legtökéletesebb és legdallamosabb vonós.
A zenekarban is kezdetben continuoként funkcionált, később is csak Ludwig van Beethovennél (bár már Wolfgang Amadeus Mozart kései szimfóniáiban is megjelennek próbálkozások) vált szét a nagybőgőtől (addig ugyanazt játszották, a nagybőgő csak az oktávkettőzésre volt jó). Attól kezdve inkább a felső fekvését használták a hangszernek, és mint tenorhangszer funkcionál. Jó példa Franz Schubert Befejezetlen szimfóniájának főtémája.
Főbb zenekari szólók: Johannes Brahms 3., F-dúr szimfóniájának harmadik tétele, sok Pjotr Iljics Csajkovszkij mű (pl. a Patetikus szimfónia második tétele), Antonín Dvořák 8. szimfóniájának kezdete, Claude Debussy Tenger című opusza, és még sok más mű. Felbukkan még Igor Stravinsky „Le sacre du printemps“ balettjének második darabjában, a fiatal lányok táncaként.
Főbb művek csellóra
Cselló szóló
Elég sok szólógordonkára íródott darab keletkezett. Ezen művek egyik fénypontja a barokk kor, ahol megszámlálhatatlanul sok ilyen mű íródott, talán kompenzálásul azért, mert egyéb esetekben a hangszer csak a Continuo szerepét tölthette be. A mai napig Johann Sebastian Bach Csellószvitjei a repertóár alapját képezik – ez a mű is a barokk korban keletkezett.
A műfaj a népszerűségének másik csúcspontját a 20. században érte el. A magyar Kodály Zoltán Szonáta szóló csellóra című műve Benjamin Britten Kíséret nélküli szvitek csellóra című műve mellett a csellóirodalom szintén nagyon híres művei. Krzysztof Penderecki több szólóművet is írt: Capriccio per Siegfried Palm, Per Slava. Bernd Alois Zimmermann négy kis stúdiumot írt rá. Aţk havasý címmel Frangis Ali-Sade írt szólóművet a hangszerre.
Luigi Boccherini csellózik (régi csellón: nincs rajta "tüske"), ismeretlen szerző műve
A csellószonáták fénykora romantika volt, bár korábban, sőt a mai napig készülnek ilyen kompozíciók, illetve azt megelőzően is készültek.
A szonáták kezdetben csak a magas hangszerekre íródtak. Az 1650-es változás után is csak a gambákra íródtak művek, csellóra és fagottra csak elvétve. Ezen gambaműveket viszont manapság gyakran hallani gordonkán, mivel a gambák az 1750-es évek után fokozatosan kiszorultak a mindennapi használatból. Az első szerzok, akik szonátákat írtak csellóra: Giovanni Degli Antoni, Domenico Gabrielli, Giuseppe Jacchini és Evaristo Felice Dall'Abaco. A későbarokkban végül elég sok csellószonáta (cselló és continuo) íródott, talán Antonio Vivaldi által írottak kiemelendők.
A kora klasszikában élt Luigi Bocherini, aki több mint 40 csellószonátát írt (maga is csellista volt). Ludwig van Beethoven volt az, aki a szonáta újabb „verzióját” (dallamhangszer és zongora) először csellóra alkalmazta. Neki köszönhetően csak a 19. században, illetve a 20. század első felében több mint 150 ilyen mű keletkezett.
A romantikában a hegedű és zongora páros számított a vezető hangszerösszeállításnak, ennek ellenére jó pár cselló-zongora mű is keletkezett. Johannes Brahms két csellóra és zongorára komponált szonátát írt (amelyeket elsősorban a Beethoven: Hármaseverseny inspirált). Camille Saint-Saëns szintén két cselló-zongora szonátát írt, míg Éduard Lalo egyet, míg Ferdinand Heinrich Thieriot szintén egyet, mellette több koncertdarabbal.
A 20. századra a hangszer megtartotta népszerűségét, és a sok virtuóznak (Pablo Casals, Misztiszláv Rosztropovitcs, Pierre Fournier, Yo-Yo Ma, Gregor Piatigorsky és társaik) köszönhetőn ebben az időszakban is sok mű keletkezett a hangszerre. Ligeti György, Bohuslav Martinů, Krzysztof Penderecki, Witold Lutosławski, Bernd Alois Zimmermann, Frangis Ali-Sade mind írtak a gordonka-zongora párosra.
A versenymű a barokk korban alakult ki. A versenymű egyik atyja, Antonio Vivaldi 27 koncertet írt erre a hangszerre, ami a harmadik legtöbb (ennél csak hegedű, illetve fagottversenyt írt többet). A cselló fontos szerepet játszik Johann Sebastian Bach Brandenburgi versenyműveiben, ill. a különböző concerto grossókban.
A klasszikus korban a kisebb szerzők (Giovanni Battista Cirri, Luigi Borghi, Domenico Lanzetti), ill. a mannheimi mesterek koncertjei mellett Luigi Bocherini 12 és Joseph Haydn 2 gordonkaversenye, illetve gordonkát is foglalkoztató sinfonia concertantéi tűnnek ki. Ezek nagy része a mai cselló-repertoár elengedhetetlen részeit képezik. Mai tudásunk szerint Wolfgang Amadeus Mozart is írt egy csellóversenyt, de az elveszett; a csellót is foglalkoztató sinfonia concertantéját meg az első tétel közepénél abbahagyta. Ludwig van Beethoven a Hármasversenyével (hegedű-zongora-cselló) járult hozzá a csellóversenyek fejlődéséhez.
A romantikában a csellóversenyek igen kedveltek voltak. A főbb, illetve kevésbé ismert szerzők, mint Robert Schumann, Camille Saint-Saëns, Antonín Dvořák, Édouard Lalo, Eugen d’Albert, Edward Elgar és Max Bruch, ill. Ferdinand Thieriot mind írtak csellóversent vagy versenyműtételt, illetve csellóra és zenekarra írt darabokat.
A fentebb említett 20. századi virtuózoknak köszönhetően versenymávek is születtek szép számmal: Dmitrij Dmitrijevics Sosztakovics két csellóversenyt is írt Rosztopovicsnak, a Ligeti György, Bohuslav Martinů, Krzysztof Penderecki, Bernd Alois Zimmermann, Frangis Ali-Sade, Hans Werner Henze társaságból mindenki írt csellóversenyt.
Kamarazene csellóval
Az 1770 környékére kialakuló új vonós műfajok, a vonóstrió, a vonósnégyes, a vonósötös, a vonósszextett mind tartalmaz csellót. Viszonylag híresek Luigi Bocherini gordonkaduói. Emellett nagyon sokszor szerepel különböző összeállítású kamaraegyüttesekben. Az idők előrehaladtával mind furcsább szerepet kap, és egyre extrémebb hangszerekkel állítják össze – az 1950-es évek után természetesen akár már elektronikus eszközökkel is.
Cselló a népzenében
Általában nem elengedhetetlen része a népzenei csoportoknak, bár szerepelhetnek benne. Erdély egyes vidékein, így Kalotaszeg néhány falvában, a cselló igenis meghatározó eszköze volt a népzenészeknek. Játékstílusát leginkább a kontra akkordírozó játékához lehet hasonlítani.
A magyar népi, népies muzsikálásnak is fontos kelléke a cselló. Sok cigányzenész valódi specialistája a gordonkának, amely nélkül egy cigányzenekart nem lehet elképzelni. Az ütőgardon az a magyar népi hangszer, amely formáját tekintve a gordonkát utánozza, bár játékmódja gyökeresen eltérő. Sőt egyes zenészek a cselló átalakításával nyerték az úgynevezett kávás gardont. Ezt úgy tették, hogy a hangszer lelkét eltávolították, a húrlábat egyenesre faragták és átformálták a húrozatot.
Cselló a könnyűzenében
Apocalyptica (Perttu Kivilaakso)
A cselló kevésbé elterjedt a könnyűzenében, mint a komolyzenében, ennek ellenére néha előfordul. Nem része a standard zenekari felállásnak (kevésbé, mint a hegedű).
A Beatles volt az első változtató, ők a Eleanor Rigby és Strawberry Fields Forever számaikban alkalmazták. Az 1970-es években az Electric Light Orchestra a „bitliszes” átiratoktól lett híres, ugyanis egy cselló- és/vagy hegedűszólamot adtak hozzá a szokásos rock felálláshoz.
Későbbi, tradicionálisan csellót használó csapat az Apocalyptica, egy finn csellistákból álló heavy metal banda. A Rasputina, két hölgyből álló együttes, akik gót zenét játszanak, és megemlítendő a Break of Reality. Ezen együttesek hozták létre az ún. cselló-rockot. A crossover együttesekben, így pl. a bondban is található(ak) csellista('k).
A híres seattlei grunge csapat, a Nirvana is híres volt a csellók alkalmazásáról. A Cursive együttes is használt csellót a „The Ugly Organ” c. lemezükön. Az un. kamarapop együttesek, mint pl. a Kronos Quartet és a Margot and the Nuclear So and So's is használnak csellót modern alternatív rockjukban.
Emellett az Oasis csapat is csellót alkalmazott a slágergyanús „Wonderwall” nótájukban. A szám klippjében látszik is, hogy csellóznak.
A magyar együttesek közül a Color volt az első, amelyik csellószólammal tette szinesebbé, teltebbé hangzásvilágát. [1]
A cselló felépítése
Méretei, arányai
A cselló felépítése nagyban hasonlít a többi – már fentebb említett – vonós hangszer felépítéséhez, a
AJÁNLOM AZ OLDALT
